Stockholm-szindróma: Az érzelmi kötődés rejtélye

A pszichológia világában számos olyan jelenség létezik, amelyek egyszerre költöznek meg a tudomány, a társadalom és a kultúra határterületein. A Stockholm-szindróma egyike ezeknek a témáknak, amely évtizedek óta foglalkoztatja a kutatókat, a hivatásosokat és a közönséget egyaránt.

De mi áll e jelenség mögött? Hogyan befolyásolja az emberi pszichét a trauma és a veszély? A következő cikkben megvizsgáljuk a Stockholm-szindróma történetét, annak pszichológiai gyökereit, a jellegzetes tüneteket, és bemutatunk néhány híres esetet.

A Stockholm-szindróma története

Ismertetés a 1973-as stockholmi esetről, amely elnevezésének alapjául szolgált

Augusztus 23-án egy férfi, Jan-Erik Olsson, betört a Kreditbanken nevű bankba Stockholmban, Svédországban, és túszokat ejtett. A rendőrség gyorsan reagált, és a bankot körülzárta. Olsson négy túszt ejtett, és velük töltött hat napot a bank pénztárának alagsorában. Bár nem bántalmazták őket, a bezártság és a folyamatos fenyegetettség erős pszichológiai nyomást gyakorolt rájuk, ami hozzájárult az érzelmi kötődés kialakulásához.

A rendőrség és Olsson közötti tárgyalások során a rabló követelte, hogy barátja és korábbi bűntársa, Clark Olofsson is csatlakozhasson hozzá a bankban. A rendőrség engedett a követelésnek, abban bízva, hogy ez segíthet a helyzet megoldásában. Bár Olofsson büntetett előéletű volt, később azt állította, hogy inkább próbálta nyugtatni a túszokat és csökkenteni a feszültséget, mintsem aktívan részt vett volna a bankrablásban.

A túszdráma alatt a rablók és a túszok között kialakult egy kölcsönös kapcsolat. Ennek jelei között szerepelt, hogy a túszok a rablókkal szembeni agresszív rendőri akciókat ellenzték és a rablókat védelmezték. A túszdráma végén, amikor a rendőrség beavatkozott, a túszok féltették a rablókat, és nem látták őket az ellenségeiknek, annak ellenére, hogy ők ejtették őket túszul és tartották fogva.

Ezt követően a pszichológusok és a kriminológusok a történteket vizsgálva elemezték a túszok és a rablók között kialakult érzelmi kötődést. Ebben az esetben a túszok a traumával való megküzdés egyik módjaként azonosultak elrablóikkal. Ezt a jelenséget később „Stockholm-szindrómának” nevezték el, utalva az események helyszínére. A Stockholm-szindróma elméletét a svéd kriminológus és pszichológus, Nils Bejerot vezette be, aki a bankrablás és túszdráma idején tanácsadóként működött közre.

Fontos azonban megjegyezni, hogy a „Stockholm-szindróma” nem hivatalos pszichiátriai diagnózis, hanem egy pszichológiai jelenség megnevezése, amelyet később más túszhelyzetekben is megfigyeltek.

A Stockholm-szindróma elméletét a svéd kriminológus és pszichológus, Nils Bejerot vezette be, aki a bankrablás és túszdráma idején tanácsadóként működött közre.

Miért alakul ki a Stockholm-szindróma?

A Stockholm-szindróma kialakulásának pontos okai továbbra is a pszichológiai kutatások tárgyát képezik, de számos elmélet létezik, amely megpróbálja magyarázni ezt a különleges viselkedésformát. Az alábbi tényezők kulcsszerepet játszhatnak a jelenség megértésében:

1. Traumaválasz és túlélés

A túszhelyzetek vagy más életveszélyes események során a szervezet természetes reakciója a harc vagy menekülés. Ha ezek a lehetőségek nem állnak rendelkezésre, az érintettek alternatív megküzdési stratégiákhoz folyamodhatnak, például az elrablójukkal való együttműködéshez, amely növelheti a túlélés esélyét.

2. Kognitív disszonancia

Az emberek természetüknél fogva igyekeznek elkerülni a belső ellentmondásokat. Ha valakit fogva tartanak és fenyegetnek, de közben kedvességet is tanúsítanak iránta (például élelmet vagy vizet kap), érzelmi zavart élhet át. Az elrablóval való azonosulás egy módja lehet annak, hogy csökkentse ezt a belső feszültséget.

3. A pozitív gesztusok értékelése

Veszélyes helyzetben még a legkisebb kedvesség is rendkívüli jelentőséggel bírhat. Az elrablótól kapott apró gesztusok – például élelem vagy enyhébb bánásmód – a túsz számára a remény egyetlen forrásává válhatnak.

4. Az áldozat és az elkövető közötti kapcsolat

Ha a túsz úgy érzi, hogy elrablója bizonyos szinten megérti őt, vagy osztozik vele bizonyos érzésekben, könnyebben kialakulhat benne egyfajta érzelmi kötődés. Ez az azonosulás segíthet abban, hogy a túsz elviselhetőbbnek érezze a helyzetet.

5. Elszigeteltség

A túszok gyakran teljesen el vannak szigetelve a külvilágtól, és kizárólag az elrablójukkal érintkeznek. Ez az elszigeteltség hozzájárulhat a túsz és az elrabló közötti érzelmi kötődés kialakulásához.

6. Öndefiníció újraértékelése

Hosszabb fogság alatt az áldozatoknak gyakran újra kell értékelniük önmagukat és a helyzetüket. Az elrablóval való hosszú távú interakciók során új szerepeket vehetnek fel, és pszichológiailag alkalmazkodhatnak a helyzethez, hogy megőrizzék mentális stabilitásukat.

Jellegzetes tünetek és jelek

Hogyan ismerhetjük fel a Stockholm-szindrómát az érintetteknél?

A Stockholm-szindróma egy összetett pszichológiai válasz, amely különböző módokon nyilvánulhat meg az érintetteknél. Az alábbiakban felsoroljuk a legjellemzőbb tüneteket és viselkedésformákat, amelyek alapján felismerhető a szindróma:

• Pozitív érzelmek az elrablóval szemben: A túszok gyakran szimpátiát vagy érzelmi kötődést éreznek az elrablójuk iránt, még akkor is, ha az illető erőszakosan vagy fenyegetően lépett fel velük szemben.
• Kiállnak az elrabló mellett: A túszok gyakran megvédik elrablójukat a külső kritikákkal vagy vádakkal szemben, még akkor is, ha ezek megalapozottak, és az elrablójuk valóban veszélyt jelentett rájuk.
• A fenyegetések elutasítása vagy minimalizálása: A túszok hajlamosak elutasítani vagy lekicsinyelni az elrablójuk által alkalmazott fenyegetéseket és erőszakot, miközben inkább az elrabló kedvességét vagy emberi oldalát emelik ki.
• Negatív érzések a rendőrséggel vagy a hatóságokkal szemben: A túszok gyakran bizalmatlanságot vagy ellenszenvet éreznek a hatóságok iránt, különösen, ha úgy vélik, hogy a rendőrségi beavatkozás veszélyeztetheti az életüket.
• Azonosulás az elrablóval: Az áldozatok az elrablójuk céljaival és motivációival kezdhetnek azonosulni, és olykor az ő nézőpontjukat is védelmezhetik.
• Elzárkózás a kimentő erőktől: A túszok vonakodhatnak azoktól, akik megpróbálják kiszabadítani őket, és ragaszkodhatnak az elrablójukhoz, még akkor is, ha a szökés vagy a kimentés jelenthetné számukra a legbiztonságosabb megoldást.

A Stockholm-szindróma felismerése nem mindig egyértelmű, mivel a tünetek változó intenzitással jelentkezhetnek, és gyakran más pszichológiai hatásokkal is összefonódnak. Emiatt a diagnózis felállítása komoly szakmai elemzést igényel.

Híres esetek

Bemutatunk olyan történelmi vagy közelmúltbeli eseteket, ahol a Stockholm-szindróma jelenléte feltételezhető vagy bizonyított:

1. 1973-as stockholmi bankrablás: Ahogy a cikk elején is írtuk, ez az eset adta a Stockholm-szindróma nevét. Négy túszt tartottak fogva hat napig, és a rablás befejezése után kiderült, hogy az áldozatok védelmezték elrablóikat és együttérzést tanúsítottak irántuk.
2. Patty Hearst esete (1974): Patty Hearst, a Hearst médiabirodalom örököse, a Symbionese Liberation Army (Szimbiózisos Felszabadító Hadsereg) nevű terrorszervezet fogságába került, miután 1974-ben elrabolták berkeley-i otthonából. Az SLA váltságdíjat követelt a családjától, majd két hónappal később Patty egy bankrablás során fegyverrel a kezében tűnt fel, látszólag a szervezet tagjaként. Védőügyvédje azzal érvelt, hogy agymosás áldozata lett és Stockholm-szindrómában szenvedett, de a bíróság végül bűnösnek találta és elítélte.
3. Jaycee Dugard esete (1991): Jaycee Dugardot 11 éves korában rabolta el Philip Garrido és felesége, és 18 évig tartották fogva. Fogsága alatt két gyermeket szült elrablójának, és bár többször is kapcsolatba került a külvilággal, a manipuláció és a folyamatos fenyegetettség miatt nem próbált megszökni. Sokan úgy vélték, hogy ez a Stockholm-szindróma jele lehetett, de Jaycee később elutasította ezt a magyarázatot, mondván, hogy félelem és kiszolgáltatottság tartotta fogva.
4. Elizabeth Smart esete (2002): Elizabeth Smartot 2002-ben rabolták el Salt Lake City-i otthonából, és kilenc hónapig tartották fogva. Az ügy kapcsán egyesek felvetették a Stockholm-szindróma lehetőségét, mivel a szabadulása előtt volt alkalma menekülni, de nem próbálkozott. Elizabeth azonban később határozottan cáfolta ezt, és elmondta, hogy kizárólag a túlélési ösztön vezérelte, nem pedig bármiféle kötődés elrablóihoz.
5. Natascha Kampusch (1998): Natascha Kampuscht 10 éves korában rabolták el Ausztriában, és nyolc éven át tartották fogva egy kis föld alatti helyiségben. Szökése után egyesek felvetették a Stockholm-szindróma lehetőségét, mivel Kampusch bizonyos esetekben megvédte elrablóját, és kijelentette, hogy gyászolja annak halálát. Wolfgang Přiklopil röviddel Kampusch szökése után öngyilkosságot követett el. Natascha azonban később egyértelműen elutasította a Stockholm-szindróma címkét, és elmondta, hogy fogva tartása alatt leginkább félelmet és kiszolgáltatottságot érzett.

Ezen esetek egyike sem fekete-fehér, és sok esetben az áldozatok maguk is megküzdöttek azzal, hogy megértsék és kifejezzék, mit éreztek az elrablásuk során és azt követően. Bár a Stockholm-szindróma egy lehetséges magyarázat ezekre a helyzetekre, minden eset egyedi és összetett.

Hasonló jelenségek és összehasonlítások

A Stockholm-szindróma nem az egyetlen pszichológiai reakció, amely traumatikus vagy stresszes helyzetekben kialakulhat. Az alábbiakban néhány hasonló jelenséget mutatunk be, és összehasonlítjuk azokat a Stockholm-szindrómával.

1. A túsz-szindróma: Gyakran összetévesztik a Stockholm-szindrómával, de a túsz-szindróma inkább arra utal, hogy a túszok túlélési stratégiaként együttműködnek az elrablójukkal anélkül, hogy valódi érzelmi kötődést alakítanának ki.
2. Traumás kötődés: Ez a jelenség akkor fordul elő, amikor az áldozatok hosszú távú és ismétlődő bántalmazás során mély érzelmi kötődést alakítanak ki bántalmazójukkal, gyakran azért, mert a túlélés érdekében alkalmazkodniuk kell a helyzethez.
3. Bántalmazott nő szindróma: Ebben az esetben a párkapcsolati erőszak áldozatai gyakran a bántalmazó partnerükkel maradnak, még akkor is, ha fizikailag vagy érzelmileg veszélyben vannak. Ennek hátterében gyakran a félelem, az önértékelési problémák és a függőség áll.
4. Traumával és stresszorral összefüggő zavarok (PTSD): A poszttraumás stressz zavar (PTSD) nem azonos a Stockholm-szindrómával, de hasonló tüneteket mutathat, például intenzív visszaemlékezéseket, kerülő viselkedést és folyamatos feszültséget. A különbség az, hogy a PTSD esetében nincs szükség a bántalmazóval való kötődés kialakulására.
5. Lima-szindróma: A Stockholm-szindróma ellentéte. Ebben az esetben az elrablók kezdenek szimpátiát érezni a túszaik iránt, és gyakran enyhítik a követeléseiket vagy akár szabadon is engedik őket.
6. Kognitív disszonancia: Ez a pszichológiai állapot akkor alakul ki, amikor valaki két ellentmondó hiedelem vagy érzelem között feszültséget érez. A Stockholm-szindróma egyes esetekben a kognitív disszonancia csökkentésének egyik módja lehet, mivel az áldozat az elrablóval való azonosulással próbálja feloldani a belső konfliktust.

A Stockholm-szindróma megértéséhez és azonosításához fontos, hogy a klinikai szakemberek felismerjék azokat a pszichológiai mechanizmusokat, amelyek ezt a jelenséget befolyásolják. Bár számos más pszichológiai reakció mutathat hasonlóságot vele, minden eset egyedi, és a kezelési megközelítés ennek megfelelően kell, hogy történjen.